2014. május 20., kedd

A város, ahol élek V.

Sietős népek passzírozzák egymást a kisföldalatti aluljárójában. Mutatnak jegyet, bérletet, dokumentet, hogy bebocsátást nyerjenek a föld gyomrába e késő délutáni órán. A népek tengere még a kapu előtt hirtelen kettéválik, hogy pár lépés után az emberhullámok ismét összecsapva hömpölyögjenek tovább. A nyüzsgéstől mentes kicsi szigeten töpörödött, idős nénike áll. Járókeretét maga elé helyezi, értékes cekkerét vigyázó mozdulatokkal nekitámasztja. Leemeli a vállán lógó táskát, a járókeretre támasztja, és beletúr. Vaksi szemek sietnek a bizonytalan kéz segítségére: a néni valósággal belehajol a táskába, úgy kotorászik tovább. Ahogy a háta mögött megtorpanok és hosszan nézem őt, ezt a törékeny, görnyedt, szinte már nem is emberi alakot, a tekintetem csak a táskából ki-kiintegető, csapzott galambfehér tincsekbe kapaszkodhat. Időnként riadtan fölnéz a táskából, hunyorgó szemekkel a cekkert ellenőrzi vagy nyugtalanul a Vállalat kék ruhás árnyaira pillant.
Mögötte lehet majd egy évszázadnyi élet, legóvatosabb becslésem szerint is nyolcvanas évei végét tapossa. Aggodalmas igyekezete, hogy személyi igazolványát megtalálja, teljességgel indokolatlan: a felületes szemlélő számára is nyilvánvaló, hogy ezelőtt negyedszázaddal elérte azt az emberi kort, amely után ingyen miénk az egész város. Az ellenőrök egyike szintén alacsony, törékeny nő, csak fél évszázaddal ifjabb kiadásban. Tartása egyenes, haja még dús és színesre festett. Néhányszor bizonytalan türelmetlenséggel továbbot int a néninek, de mozdulatai észrevétlenek maradnak. Szája is szóra nyílna épp, amikor a néni megint felnéz a táskából, és megmutatja tekintetét az ellenőrnek. Én ugyan nem látom, még mindig ott állok, ahol egy perccel korábban megtorpantam, én vagyok a másik sziget az emberáradatban, de komoly aggodalmat képzelek azokba a szemekbe. Képzeletemre bízva magam megértem, hogy fontos dolog tanúja vagyok.
Sosem tudom meg, mit lát az ellenőrnő, de elharapja a születendő mondatot. Türelmetlensége réveteg mosollyá olvad, úgy követi tovább az öregasszony igyekezetét. A dokument végül előkerül. A néni ernyedt sóhajtással a megfelelő oldalnál kihajtja a viharvert igazolványt, jobb kezének két ujja közé csippenti, táskáját visszaakasztja bal vállára, cekkerét pedig a járókeret fogantyújára, hogy aztán három nehézkes lépés után az ellenőrök előtt megálljon ismét. Diadaljelvényként szemmagasságba emeli igazolványát. Rajta a sor, hogy bebocsátást nyerjen a hangyabolyba, ugyanúgy, mint bárki más. Hogy igazolja a bensőjét kitöltő hihetetlent: bizony már elmúlt hatvanöt éves. A fiatal ellenőrnő mosolyát lenyelve hivatalos szigorúsággal pillant a dokumentbe. Fogai közül rideg szavak kopognak elő:
– Rendben. Mehet!

Ennyi. Három ember elégedetten folytatja, akármi is a dolga.


egykettőháromnégy

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése